"Ahol a kincsed, ott a szíved is" (Lk 12,34).

                                     Amálka kincse

A zöldellő rét közepén, lapulevelekkel betakargatott, földbe ásott odúban élt Amálka, a szürke kis mezei egérke. A rét minden állatkája ismerte és szerette, mert tudták, hogy szerénységénél csak segítőkészsége nagyobb. Ha vakond bácsi odúja beázott, ő volt az első, aki segített az alagút helyreállításában. Ha pocokmama ennivaló után kutatott, a kispockokat ő dajkálgatta. Ha a kis fácánok elcsavarogtak, elsőként csatlakozott a keresésükre induló fácánmamához. Mindenki szerette és tisztelte, egyedül a szomszédságában lakó varangyos béka gúnyolódott rajta:

- Ennek aztán, brekeke, nincs ki minden kereke! - mondogatta, és fűnek-fának azt bizonygatta, milyen szamárság másokkal törődnie ahelyett, hogy a saját hasznát keresné. - Bezzeg én, nézzétek, milyen gazdag vagyok! - pöffeszkedett. - Mindenem megvan, amit csak akarok! Csinos házikóm a legmodernebb padlófűtéssel, ruháim a legújabb divat szerint készültek, az éléskamrám pedig úgy meg van tömve, hogy majd szétpukkad! Nincs nekem szükségem senkire! Neked meg - fordult oda Amálkához - nincs semmid! Én a te helyedben mindenért kemény fizetséget követelnék! Már rég gazdag lehetnél te is!

- Hiszen én gazdag is vagyok - mosolyodott el Amálka -, csak én másfajta kincseket gyűjtök!

Ettől kezdve varangy szomszéd még gyanakvóbban leste Amálkát. Úgy sejtette, valami nagyon különleges és értékes kincset gyűjthet szomszédja, ha úgy elrejtette, hogy még az ő vizslató tekintete sem volt képes eddig felfedezni. De akármennyire figyelt, nem vett észre semmi szokatlant.

Egyszer azonban hatalmas vihar tépázta meg a mezőt. A bokrok leveleit megtépdeste a hatalmas szél, az eső pedig, mint egy zúgó áradat beömlött a földalatti kis házikókba. Amálka reszketve, csurom vizesen menekült ki odújából, amikor meghallotta szomszédja kétségbeesett brekegését:

- Jaj nekem, segítség! Elveszik mindenem, ki kell mentenem a kincseimet, az aranyos légygyűjteményemet, a drágaköveimet, az értékeimet!

Amálka, bár nagyon félt a víztől, gyorsan beszaladt a varangyos házába.

- Kedves szomszéd! Menekülj, amíg teheted! Hagyj itt mindent, különben elmos a víz, betemet a sár! - és már ci­bálta is a békát kifelé az omladozó házból.

- Nem tehetem, a kincseim... - kiabálta a béka, miközben kifelé hátrált.

Éppen az utolsó pillanatban sikerült kimenekülniük. A béka háza összedőlt, maga alá temetve mindent.

- Jaj, jaj, mindenünk odavan! Mindenünk elveszett! Szegények vagyunk! - jajveszékelt a béka Amálkához fordulva.

- Az én kincseim nem vesztek el! - mosolyodott el Amálka, miközben köréje sereglett barátaira tekintett. - Az én kincsem az, ha másoknak jót tehetek, és ezt nem veheti el tőlem senki! - szólt halkan, miközben elővett a zsebéből egy könyvecskét és olvasni kezdte: "Készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is."

A varangyos béka döbbenten hallgatta a kisegér csendes, nyugodt szavait. Ekkor jött rá, milyen nagyot tévedett. Szí­vét elöntötte a szomorúság. Igyekezetében, hogy jóvátegye mindazt, amit elrontott, odanyújtotta a kezében szorongatott aranyló kövecskét Amálkának, és így szólt:

- Ezt az egyet sikerült kimentenem. Talán elég lesz, hogy az árából újra felépítsd a házadat. Én pedig majd segítek neked, mert elhatároztam, hogy többé csak olyan kincseket fogok gyűjteni, amilyeneket te is.

Azóta sokszor kiáradt a patak vize, de sosem okozott többé akkora riadalmat, mert a szeretetben élő mezei állatkák megértették, hogy kincseiket nem moshatja el semmilyen árvíz, és életüket nem döntheti össze többé semmilyen vihar.